Közös reggeli után felhívtuk a szervizt, ahol 11
órára várták az autónkat. Zoli elment, mi pedig otthon beszélgettünk, főztünk,
ebédeltünk és Zoli még mindig nem jött. Kiderült, elkezdték csinálni az autót,
ő elment egy kicsit biciklizni a városba, majd a szalonban egy pultos
kivételével mindenki elment ebédelni, majd tovább dolgoztak, közben ki is
pakolták a rengeteg cuccot a csomagtartóból (hűtő, konyhás-edényes láda, cipős
táska, még jó, hogy a nagy zsák szennyes a tetődobozban volt…), meg visszapakolták,
mivel végül az utánfutót nem tudták megcsinálni, majd kiderült, hogy valamit
nem kötöttek vissza, ami zárná az áramkört, ezért újra kipakolták a
csomagtartót és vissza.
Végeredményben semmivel nem jutottunk előbbre,
mint tegnap késő délután, az autó rendben volt, az utánfutón nem világít semmi,
másik dugasz kellene bele, zárlatos lett, rendelni kellene, 1-2 nap is lehet.
És szegényebbek lettünk 300 euróval.
Ekkor már sürgősen döntést kellett hozni, mit
tegyünk, elmegyünk-e kb. 450 km-t nem világító, nem indexelő utánfutóval, vagy
hagyjuk itt és hozzunk később alkatrészt. Persze semmi sem garantálja, hogy
esetleg az az alkatrész működni is fog. Végül az indulás mellett döntöttünk,
éspedig utánfutóval együtt. Ha óvatosan haladunk, nem váltunk hirtelen irányt,
ha nem állít meg a rendőr és még sötétedés előtt hazaérünk, nem lesz baj.
A kislányoktól még reggel kaptunk lepréselt
négylevelű lóheréket, ezért vagy másért, de éppen beértünk a soproni átkelőn,
mikor lement a nap. Csak két nagyon rövid megállót engedélyeztünk útközben, a
tankolás olyan volt, mint a Forma-1-ben. ( Elképzeltük, hogy a Forma-1-es
pilóták is tankolás után még fizetnek a boxutcában.) Végül 5 óra alatt,
20.20-ra hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése